Tiszainokán voltunk félnomád táborban az osztállyal, egy hétig. Született egy novella. Remélem, értitek a mondanivalóját.
A kőris
Harminc év. Ennyi idő telt el a fa ültetése óta.
A magas, szikár kőris a kert közepén állt, törzsét repedezetté tette az idő, kérge helyenként lepattogzott, másutt bicskák véstek mintát bele.
Nagyapa halála óta nem jártam a házban, de az épületen nem látszottak az évek. Mintha bármely pillanatban kicsoszoghatott volna az öreg a fehér verandára, hogy rágyújtson keserű pipájára. Az ódon falak, a dohos illatot árasztó szőnyegek, mind-mind őt idézték.
- Harminc év – kuncogtam. – Meg sem látszik a házon.
- Drágám, te vagy az? – szól ki egy női hang a szomszéd helyiségből.
Mary a konyhában pakolászott. Nagy pocakjától csak nehezen fért a kopottas konyhapulthoz.
- Pihenned kéne – léptem oda hozzá. – Nem tesz jót, ha a kilencedik hónapban megerőlteted magad! Egyébként is, még csak most érkeztünk!
- Hallgass – nyomott csókot az ajkamra. – A kicsi bármikor megszülethet és szeretném addigra baba-biztosabbá varázsolni a házat.
Elmosolyodtam.
- Ráérünk még azzal – mondtam, átkarolva a derekát. – Üljünk ki inkább a fa alá.
Megcsókoltam.
- Még mindig nem tudok ellenállni neked – mosolyodott el ő is.
Kéz a kézben sétáltunk a kertbe.
- Hihetetlen ez a fa – mondta Mary. – Egyetlen másik növény sem ennyire élettel teli.
- Igen – bólintottam mosolyogva. – Mintha nagyapa élne tovább benne. Emlékszel, milyen erős volt még öregen is? Talán az ő ereje költözött a fába. Vagy csak nagyon jó minőségű itt a talaj. Ki tudja.
Az emlékek lavinaként zúdultak az elmémre. Az első kerékpár, sárkányeregetés nagyapával, hógolyózás.
Megélénkült a szél.
- Menjünk be – bújt hozzám dideregve Mary.
Az este csendesen telt. Mary hímzett, én pedig TV-t néztem. Odakint susogtak a levelek, az eső hangosan kopogott az ablakon.
- Elmegyek aludni – tette le a hímző készletet.
- Rendben drágám – csókoltam meg a homlokát. – Mindjárt megyek utánad.
A meccs pár perccel később véget ért. Felkeltem a kanapéról, hogy keressek magamnak valamit enni.
- Peter! – szólt ki Mary a szobából. – Peter! Jön a baba!
Azonnal berohantam a szobába. Menetközben felkaptam a táskát, amiben már napok óta összekészítve állt a kórházban is nélkülözhetetlen holmi.
Mary az ágy szélén ült, indulásra készen. Vállára terítette háromszög alakú kendőjét, majd beledugta lábát a papucsába.
- Gyere – fogtam meg a kezét.
Odakint még mindig szakadt az eső.
Gyorsan beültettem Mary-t az anyósülésre, majd én is beszálltam.
Az autó lassan kigördült az útra.
Jobbra néztem, hogy lássam, jön e valaki. A kőris némán bámult minket, s mintha minden levele örömtáncot járt volna a szélben.
Villám cikázott végig az égen, s a hatalmas fa eget rengető robajjal tört ketté.
Ráléptem a gázra. A kerekek meg-megcsúszva tolták előre a kocsit, s még az utolsó pillanatban sikerült kicsusszannunk az aláhulló törzsdarab útjából.
Menetközben felhívtam a kórházat; mikor odaértünk már egy hordággyal vártak minket.
A percek, míg várakoztam, óráknak tűntek.
Egy nővér lépett ki az ajtón.
- Bejöhet – mosolyodott el – Fia született.
Mary az ágyon feküdt, a csöppség ott volt a mellkasán.
- Mi legyen a gyermek neve? – kérdezte az orvos.
Ránéztem a feleségemre. Bágyadtan bólintott.
- Legyen Matt. Matt, a nagyapám után.
2010. július 21.
Utolsó kommentek